Ha arról beszélünk, kinek mi a kedvenc filmje, akkor a régi értelemben vett mozi élményről beszélünk, amikor egy filmtörténet annyira megfogott, hogy nemcsak hetek, hanem akár évek múlva is hatással volt ránk, és kifejezetten lelkesen ajánlottuk, ajánljuk a mai napig barátainknak, mert azt szeretnénk, hogy ők is legyenek részesei ennek az élménynek.

A mesterségesen kettészakított mai mozi-kultúra egyre kevesebb hasonló filmet termel ki magából, de egy ilyen lista emlékeztet arra, mik is az igazi, nagybetűs filmek. Nem sztorifóbiásak és érfelvágósak, amiket csak a fesztivállobbista megmondó emberek képesek végignézni, de nem is az észnélküli „tuti”-adaptációk és/vagy a második-sokadik részek sorát gyarapítják.

Az igazi mozi élményt jelentő alkotások nem követik ezt a mai trendet, miszerint az egyik oldalon az aktuális dogmák között vergődő vélemény diktátorok, a másik oldalon pedig a beszűkült agyú könyvelők döntik el, milyen filmek készülhetnek el, ugyanis a nyilvános és privát válaszokban megemlített összesen 111 filmcím közül egyik kedvenc se volt ilyen.

Ennyit az általános következtetésekről, és most nézzük a magyar konklúziókat:

Durva képet ad a filmek gyártási idejének elemzése: míg a külföldi kategóriából 26% készült a rendszerváltás előtti időben, addig ez az arány a magyar filmek esetében 59%-os. Ha még korábbra megyünk, akkor még nagyobb a különbség. 1945 előtti külföldi filmre senki se szavazott, miközben a háború előtti „régi-magyar fekete-fehérek” közül 5-öt nevezett meg valamelyik ismerősöm.

Ez akárhogy próbálnánk szépíteni sajna azt mutatja, hogy folyamatos és hosszú évtizedek óta tart a szakmai leépülésünk, a nemzetközi vérkeringésből való kikerülésünk.

Ennél is szembeötlőbb különbség figyelhető meg a műfaj tekintetében.

Az összeférhetetlenségi szűrő berakása után a Szőke Kólát diszkvalifikáltam, így ez a két dobogós lista állt össze:

1.      Star Wars
2.      Forest Gump
3.      Keresztapa

és:

1.      Üvegtigris
2.      Indul a bakterház
3.      Tanú.  

Bár a top 3-3 egyik filmje se okozott túl nagy meglepetést, mégis beszédes, a három komolyabb hangvételű film vs. három vígjáték felállás. De ha, ha a top tizet nézzük, akkor se sokat változik a kép: 10 magyar vígjáték szemben az egy humorosnak nevezhető Ponyvaregénnyel szemben.

A legdurvábban pedig a rendszerváltás utáni időszak műfaji elosztásánál csúcsosodik ki a különbség: a 90 után készült filmek közül csak vígjátékra érkezett legalább két szavazat, ezzel szemben a külföldieknél ugyanebben a kategóriában találhatunk: sci-fit, háborús filmet, epikus életrajzi történetet, társadalmi szatírát, gengszter mozit, képregény adaptációt, és romantikus szerelmi történetet is.

Az ugyan szinte már evidencia, hogy a magyar közönségfilmek azok csakis vígjátékok. A „miért” viszont komoly kérdés. Erre, első blikkre két válasz adja magát, (1) a magyar közönséget a vígjáték érdekli, (2) a magyar történetmesélő alkotói szellem csak a vígjátékokban tud kibontakozni.

Az első konklúziót megcáfolja a kedvenc külföldi filmek műfaji sokszinűsége, a másodikat pedig az a tény, hogy minden olyan más művészeti ág esetén, ahol szerepet játszik a történetmesélés: (színdarabok, regények és novellák) teljesen egyenletes a komoly és vígjátéki hangvételű sikerdarabok száma.

Nem tudok másra gondolni, mint produceri gyávaságra és inkompetenciára. Ha vígjáték, akkor közönségfilm, ha komoly, akkor meg közönsékerülő film. Amíg a magyar producerek így gondolkodnak, addig a magyar film tovább folytatja a haldoklását.

Barnóczky Ákos